K. Ferenc megijedt a csákányostól, de már nem kell félnie: a megváltozott Turracher Höhén jártunk

“Félek” – az utóbbi három napban ezt a szót még egyszer sem hallottuk K. Ferenc amatőr snowboardostól. Csúsztunk le gleccseren terülő síközpont hosszú, piros pályáján és Karintia legdélebbi pályarendszerének fekete lejtőjén, de félelemről nem volt szó. 2023 januárjában járunk, a riadalom helyszíne Turracher Höhe sícentrum, ezen belül a 26-os számú, kék jelzésű pálya völgyállomása.

K. Ferenc rémülten nézi a Wildkopflift néven futó csákányos liftet. “Ezen én fel nem megyek” – közli, de ez mit sem érdekli két útitársát, akik nagyjából tíz perc leforgása alatt rábeszélik, hogy próbálja meg, álljon be egyikük mellé. Pénzfeldobás, az érme íráson landol, így K. Ferenc a lelki- és fizikális támaszt nem jelen sorok írójától kapja.

A csákányos menet végül olyan simulékonyan gördül végig, mint egy rutinos alpesi síelőnél, K. Ferenc mosolya büszke, alig három órával később már megköszöni, hogy rábeszéltük a felvonásra, ugyanis a pályarendszer keleti felét jobban élvezte, mint a nyugati oldalt, ahova a központból induló Kornockbahn ülőlift szállítja a vendégeket.

Turracher Höhe Wildkopflift / Fotó: WKM

Tény, a keleti oldal szellőssebb, nagy íven forduló boardosoknak pedig maga a kánaán, a pályák lejtése egy nagyjából 200 méteres fekete szakaszt leszámítva kellemes. A helyzet 2024-ben is épp ugyanilyen, csak egy lényeges különbség van: a Wildkopflift most már hatszemélyes, fűtött székes ülőlift, K. Ferencnek így nem kéne riadtan megküzdenie a csákányos felvonó adta kihívásokkal. Az incidens után egy évvel, 2024 januárjában három napot töltöttük Turracher Höhén és környékén. A történet motoros szánon kezdődik.

“Sehol máshol az osztrák Alpokban”

– mondják az Übungswiesenlift völgyállomásához közeli Hirter GenussTheke üzletben pontban délután 15:45-kor. Az idő azért fontos, mert a téli szezonban a motoros szánra szervezett, nagyjából kétórás túrák pontban ekkor indulnak, a klienseket innen quaddal viszik a Sonnalm hüttéhez. Enyhén sötétedik, mire felérünk, a felvonók ilyenkor már nem közlekednek, a szános túra nyomvonalát így síelők és sífutók sem keresztezhetik.

A motoros szán vezetéséhez jogosítványt kérnek, hogy ez motorra, autóra vagy kamionra szól, az a szervezőknek mindegy, a lényeg a vezetési rutin, ugyanis jó 23 kilométeren keresztül tekergünk az erdőben, az utat pedig súlyos emelkedők (vagy lejtők) és erdei szerpentinek tarkítják, illetve néhány alpesi rét.

A túrát technikai magyarázat előzi meg: gáz, fék, lámpa, és a többi, no meg a helyes póz, melynek lényegi eleme, hogy a lábtartóról még véletlenül se csúsztassuk a le lábunkat, annak széle ugyanis éles és recés, és ha eldőlne a szán, akkor – miként azt túravezetőnk mondja – “azt a lábunkat bokától lefelé felejtsük is el, mert a gép levágja”.

Fotó. TH / Holeis

A túrához síruha javallott (mínusz síbakancs), a sisak és a védőszemüveg kötelező, az árak per motoros szánra vonatkoznak, egy szánra pedig ketten is felülhetnek, és felváltva tekergethetik a kormányt. A közel kétórás menetet megállók tarkítják, az idő tiszta, fényszennyezés hiányában csillagokkal teli az égbolt, még a hó is elég fényt adna ahhoz, hogy lámpa nélkül robogjunk 40-60 km/órával a téli tájban érintetlennek tűnő hómezőkön és erdei utakon. Jó pár kanyar után egyszercsak újra a Sonnalmnál vagyunk, a szánokat leállítjuk, visszaülünk a quad mögé rögzített platóra, és irány a szálloda. Vacsorára pisztrángot kapunk.

Napi ajánlat

Szállodánk közvetlenül a Wildkopflift lábánál van, az ülőlift fél perc sétával elérhető. Az éjszaka leratrakolt pályán jó 10 centiméternyi friss hó fekszik, az idő ködös, a látótávolság 10-12 méter. A Kornockbahnt reggel ki sem nyitották, a kevés pénteki síelő így éppen a mi oldalunkon gyűlik, de tömeg később sem lesz a pályákon, mivel a sícentrum az erős havazás miatt Villach és Murau felől is nehezen megközelíthető. A látótávolságot leszámítva panasz nincs, a felvonókba néha sorbanállás nélkül szállunk be, az ebédidő észrevétlenül érkezik el.

Fotó: TH / Thomas Sobian

A 42 kilométernyi pályával hívogató Turracher Höhe Stájeroszág és Karintia határán fekszik, a két tartomány közti határvonal átszeli a síközpontot. Noha az osztrák konyhát főleg a hütték alapján szokás egy kaptafára venni, ennyire azért nem egyszerű a képlet, a legtöbb régiónak megvan a maga specialitása. Turracher Höhén a hütték jórészt komolyan vennék, hogy melyik oldalon állnak. A stájer oldalon szinte biztosan kapni tökkrémlevest, a wiener schnitzel bundájába pedig aprított tökmagot is kevernek, míg a karintiai oldalon nagy valószníűséggel kapható valamilyen fűszerezett hússal vagy éppen túró és tört krumpli elegyével töltött gombóc.
Hüttéből bőven van a pályák mellett, külön említendő például a Meizeit, ahol kemencében sütnek akár egész malacot, vagy éppen az Almzeit, ahol a reggeli hótalpas túra után szervíroznak villás reggelit, illetve a s’ Hüttenplatzerl, ami konyháját tekintve kilóg a többi közül: a tipikus, de jól elkészített hüttefogások mellett két-három naponta változó külön étlap is van, melyen ugyanúgy szerepelhet egy könnyed bárányragu, mint vajban sült pisztráng vagy őzgerinc, ráadásul olyan tálalásban, ami jellemzőbb egy belvárosi bisztróra, mint egy alpesi hüttére. Az ebéd éppen a s’ Hüttenplatzerl ért minket, aznap barbecue oldalas volt a napi ajánlat, a húson érezni lehetett a gondos és hosszú füstölést. Ebéd után átmentünk volna a Kornockbahn oldalára, de a sűrű havazás miatt nem engedtek fel síelőket, így maradtunk. Szinte üres pályákon csúsztuk végig a napot.

Tanulni, tanulni, tanulni

Utunk harmadik napján elhagytuk Turracher Höhét, és a Heidi Alm Falkert felé vettük az irányt. A ködös idő szikrázó napsütésre váltott, és ahogy a szerpentinen ereszkedtünk le Bad Kleinkirchheim felé, rengeteg tetőboxos autót láttunk szembe jönni. Látszott, hogy Turrachon a síelők népsűrűsége magasabb lesz, mint az előző napon.

Falkert felé még a Bad Kleinkirchheimbe vezető elágazás előtt el kell fordulni, és egy hasonlóan meredek szerpentin következik, mint ami Turracher Höhére vezet.
A Heidi Alm Falkert síközpont erdőhatár felett fekszik, a 11 kilométernyi pályán képtelenség elveszni, az egész sícentrum belátható a völgyállomástól. Ahogy mondják, itt a gyerekek is egyedül síelhetnek.

A pályákat egy hosszan húzó csákányos és egy tányéros felvonó szolgálja ki, utóbbi kék, előbbi piros jelzésű lejtőkhöz vezet. A síközpont árai barátságosak, a felnőtt napijegy a 2023/24-es szezonban 37 euró volt, ugyanez gyereknek 22. A Heidi Alm eleve a gyerekekre épít, a központ alján egy elzárt részen kifejezetten nekik alakítottak ki tanulópályákat.

A vendégek zöme ide családilag és kisgyerekkel érkezik, tanuláshoz ugyanis tényleg alig van ideálisabb helyszín a környéken. A központ völgyállomásának környékén szállodában és hüttében is vehetünk ki szobát, pár száz méterre a parkolótól pedig alpesi házakat adnak ki, melyeket egy nyolcfős társaság annyiért bérelhet egy éjszakára, amennyibe innen 20-30 kilométerre két főnek kerülne egy egyszerűbb hotelszoba.

Heidi Alm / Österreich Werbung / Michael Stabentheiner

Heidi Alm a sítúrázók körében is népszerű, ennek ékes bizonyítéka, hogy éveken át itt rendezték a tavaly – harminc év után először – elmaradt World Ski Test túraléctesztjét. A terep ideális azoknak, akik épp csak ismerkednek a sítúrázással, a szállodától egy viszonylag könnyed kaptatón juthatunk fel a csúcsra, ahonnan szűzhavas területen csúszhatunk le, természetesen hegyi vezető társaságában. Az élmény képes átszabni a síelés fókuszát, ismerünk olyat, aki itt döntötte el, hogy pályasíről túrasíre vált, hozzáállása azóta sem változott.

Reggel mi is a sítúrát választottuk, délutánra maradt a szokásos felvonózás. Már sötétedett, amikor visszaindultunk Turrachra.

Csengetett?

Vasárnap ismét napos időre ébredtünk, így aznap besíeltük a síközpont nyugati oldalát is. A pályák itt általában zsúfoltabbak, mint a keleti oldalon, de szélesek, így a tömeg eloszlik rajtuk. A síelést most nem részletezzük, inkább egy hótalpas túráról számolunk be, amit természetesen lesiklás is követ. Távolról indítunk: Turracher Höhe egyik különlegessége az úgynevezett pistenbutler, vagyis a két évtizedes múltra visszatekintő pályakomornyik-szolgáltatás. A pályakomornyikok reggeltől egészen a felvonók zárásáig tűnnek fel nagyjából bárhol a pályarendszer területén (legtöbbször a Schafalmbahn alsó állomásánál), ahol a felnőtteknek proseccót, a gyerekeknek almát, papírzsebkendőt és gumicukrot osztanak, illetve készségesen nyomnak egy adag naptejet a tenyerünkbe, ha épp arra van igény.

Fotó: TH / Daniel Waschnig

A pályakomornyikok egy része motoros szánnal közlekedik, a többiek sílécen. Élő információs pontok ők, akik bármilyen, a központtal kapcsolatos kérdésre válaszolnak, és “bennfentes” tippeket adnak a látogatóknak. A szolgáltatás mindenkinek jár, de van húsz szállás a környéken, ahol a vendégek némi pluszt is kapnak, és saját tapasztalatból mondjuk, hogy ez a plusz az egyik legjobb muri Turracher Höhén, még ha rettenetesen korai keléssel jár is. Az “első csúszást” rengeteg síközpont bevezette az elmúlt években szerte Európában, a programok lényege mindenhol az, hogy elsőként síeljünk az éjjel előkészített, és reggelre kifagyott pályán. Turracher Höhén mindez annyiban más, hogy 6:55-kor van találkozó a Panoramabahn völgyállomásánál, ahol a síléceket és a síbakancsokat leadjuk, a hótalpakat feltesszük a túrabakancsunkra, és elindulunk a közel 1 kilométer hosszú, piros jelzésű 12-es pályán. A hegymenet nehéz, a haladás rézsútos, de egyszercsak egy kanyarban már feltűnik a Turrachi-tó és az Alpok csúcsai. A nap fokozatosan jön fel, és mire 40, uszkve 45 perc alatt felérünk az Almzeit Hüttéhez, már szikrázik is. 1968 méterrel vagyunk a tengerszint felett, a túra 1773-ról indult, így közel 200 méter szintet teszünk meg. A sílécek és a síbakancsok a hütténél várnak minket, és már lehet is csúszni egy kiadós villásreggeli után. Ha szerencsénk van, akár négyszer-ötször is érintetlen pályán csúszhatunk a pályakomornyik kíséretében, aki fél 10 felé biztosan elhagy minket, hogy felvegyen egy láda proseccót, és meg se álljon a Schafalmbahnig. A muri épp ott folytatódik, ahol előző nap abbamaradt, és jó esetben akár április közepéig kitart, a Kornockbahnt 2024-ben április 15-én zárták. Az április közepi zárás évtizedes rutin, a szezon általában öt és fél hónapra nyúlik.