Ha szigorúan csak racionális szempontok szerint nézem, hogy miért jó egy szlovén utazás, akkor az első, ami eszembe jut, hogy a szomszédban van, illetve Szlovénián belül sincsenek nagy távolságok. Mi négy nap alatt három síközpontot jártunk be kényelmesen, és egyszer sem éreztem azt, hogy órákat töltünk a kocsiban, amíg egyik helyszínről a másikra megyünk. És persze még ennél is lehet egyszerűbb az élet, ha letáborozunk valahol nem messze a magyar határtól, mondjuk Maribor környékén, mert ott is tökéletesen megvan az a síelés plusz városnézős kombó, amitől nagyon jó tud lenni egy Szlovéniában eltöltött hét vagy hosszú hétvége.

Síterep a sarkon túl

Hogy én mekkora hülye vagyok. Termoszból nem lehet forró kávét inni, mert az nem kulacs. És hiába a laza jóérzés, hogy puha, fehér pulcsiban, zenét hallgatva suhanok bele a napfelkeltébe. Mert a kávé rám ömlik, felszisszenek, aztán az összes kezemmel itatom fel magamról a sötét löttyöt, ami persze összekeni a puha, fehér pulóvert. A Flixbuson gyenge a net, ebből nem lesz Spotify. Akkor most hogy vagyunk? Bámulok kifelé az ablakon, hogy most sajnáljam-e magam. Aztán a nap felkel, és szép, és én megyek Szlovénia felé, és minden rendben van.

A Google 3 óra 20 percet ír autóval Budapesttől a Mariborsko Pohorje sícentrumig. Mi most busszal megyünk Maribor központjáig, ami így kicsivel több idő, de csak bő fél órával. Mariborban leszállás, autóba cuccolás, indulás a hegyhez. A városban még a téli nyomottságot érzem, szürkének látom a házakat a kopasz fák között, pedig egyáltalán nem rossz hely, csak ki kell nyújtózni a napon, hogy belelazuljunk a ritmusba – mondjuk a Dráva partján frissen elkészült sétálóúton, ott ahol a világ legöregebb szőlőtőkéje kúszik fel a házfalra. Ha az ember síelni jön, akkor is jó tudni, hogy a városban el lehet tölteni azokat az órákat, amikor nem a pályán vagyunk. A bor finom, az étel jó, a szűk utcák hangulatosak. Alakul.

Persze a lényeg most nem itt van, hanem kicsit arrébb. És tényleg csak kicsit, mert a Pohorje hegységben található Mariborsko Pohorje síközpont egy nagyobb kőhajításnyira van a várostól. Busszal bő negyed óra, kocsival tíz perc, és az ember ott is van a felvonók aljában. Kis kitérővel azt is megtudjuk, hogy a pálya közelében lévő hotelek erősen ráálltak a wellness vonalra is, mint például a Habakuk Hotel, ahol körbevezettek minket, erre pedig az egyik ok, hogy évről évre kevesebb a hó, és egyre bizonytalanabb a síelés. Hóágyúzni épp lehetne, csakhogy ahhoz mínusz fokokat kéne mutassanak a hőmérők, ezért most nem igazán tudják megtenni.

mariborsko pohorje

Kabinos lift a “város felett” / Fotó: Danilo Cvetnic / STB

Beülünk a kabinos felvonóba és suhanunk felfelé: alattunk sötét fenyőerdő, közte szélesen kanyarog a hófehér pálya, amit színesen pöttyöznek a lesikló síelők. Fent kicsit nagyobb a nyüzsgés, de kezelhető, nincs most nagy tömeg, igaz, hogy csütörtök délelőtt van. Hely pedig van bőven, mivel összesen 35 kilométer pálya alkotja a rendszert (piros, kék és fekete is van), és ha minden körülmény összeáll, akkor egy 5 kilométeres éjszakai pályán is lehet csúszni – ez egyébként Európában a leghosszabb villanyfényes sípálya. A pályáktól pár lépésre faházas kis apartman falu nézi a panorámát a hegyoldalból; akit nem érdekel a wellness a hegy lábánál, annak nem is érdemes ennél jobb helyet keresnie.

Te nem tudsz síelni?

Kérdezte megrökönyödve a főszerkesztő, miután pár mondatban összefoglaltam neki az utat. Hát, nem. És bár annak ellenére, hogy sokszor éreztem már, hogy ezen változtatni kéne – ezen az úton is egyébként -, nem igazán volt hiányérzetem ez alatt a négy nap alatt. Krvavecben például úgy töltöttem el egy napot, hogy csak élveztem a helyet, mégsem unatkoztam egy percig sem. (2023-ban a síközpontban megjártjuk a Gourmet Cup Ljubljana fesztivált, ami egy amatőr síverseny és egy profi gasztrorendezvény ötvözete, beszámolónk “Hosszú íven párolódó marha” címen ide kattintva olvasható.)

Krvavec is egy olyan terep, ami közel esik egy nagyvároshoz, ebben az esetben Ljubljanához. Szlovénia fővárosából 50 perc alatt lehet eljutni a pályákhoz (itt is van kék, piros és fekete is), ahol már lüktet az élet. A hegy aljában semmit nem lehet érzékelni ebből, talán csak tippelni rá, hogy nagy lehet a buli, mert egy gombostűt sem lehetett leejteni a felvonó környékén, és több kilométeren az odavezető út mentén sem. Kocsik minden létező helyen, valószínűleg sokan vannak odafönt. És valóban.

krvavec, szlovénia

Krvavec / Fotó: Iztok Media / STB

De még libegünk felfelé, a látvány pedig ismét fejbe ver. Mivel a kabin hosszan halad felfelé, aztán ugyanúgy lefelé, a panoráma pedig az elvárható mértékben csodás, a síközpont üzemeltetői kitalálták, hogy vacsorákat rendeznek a kabinokban. Nem vicc, amikor nincs szezon, a bevétel pedig jól jönne, olyankor lehet foglalni náluk a honlapon, kettesben beülni az elegánsan megterített kisasztalhoz, aztán indulhat a túra. És nem holmi sebtében összedobott piknikre kell gondolni. Talpas pohárban csillog a bor, mellette meleg fényű gyertya, vászonszalvéta, porcelántányéron előétel. Aztán a következő fordulóban érkezik a következő fogás. Hatalmas ötlet.

A pályákon nyüzsgés van: gyerekek, felnőttek, fiatalok. Dübörög a zene, a lejtők szinte kékesfehéren világítanak, sehol egy felhő az égen. Az étterem teraszán még nagyobb az élet, itt mulat épp az egyik híres szlovén együttes, a Zvita Feltna, akik a sípályán forgatták legújabb videoklipjüket. De innen még feljebb megyünk. Hatüléses síliftbe huppanunk – kellemesen meleg, fűtött -, amelyet piros színe és áramvonalas formái miatt leginkább úgy emlegetnek, mint a síliftek Ferrarija. Percek alatt feljutunk a tetőre, innen, 1971 méterről indul a legmagasabban fekvő piros pálya. Szédítő a látvány: friss, hideg, ropogósan tiszta. A szél élesen mar a bőrömbe, de nem bánom, úgy érzem órákig tudnék állni a csúcson. És gyanítom, hogy ennél már csak az lenne jobb, ha lesiklanék innen. De helyette beülünk újra a Ferrariba és szolidan lesurrogunk. És ott már nagyon jó, hogy be lehet bújni kicsit a melegbe. Lassan lemegy a nap, a Hotel Rozkában a kandallóban ropog a tűz, míg végigdobogunk a fapadlón az asztalunkhoz. Fenyőpálinkával és fűszeres, házi teával kínálnak a vacsora előtt. Tökéletes lezárása ez a napnak.

A király kívánsága

Kranjska Gora kicsit más, mint az előző két síterep. Maga Kranjska Gora egy alpesi falu közel az olasz-szlovén-osztrák hármashatárhoz, és sok pálya szó szerint a faluba ér le. Körülbelül úgy kell elképzelni a helyzetet, hogy az ember szinte lépésben áthajt a falun, ahol nyüzsögnek a síruhás emberek, és próbál kiszúrni egy parkolóhelyet, ahol letehetné a kocsit. Vagy természetesen be lehet állni abba a parkolóba is, ahol csak az úton kell átmenni, és két ház között beballagni a hóra. Mögöttünk pár méterre a falu, előttünk a hegy, amelynek ez az oldala egész délelőtt árnyékban marad. Kölcsönző karnyújtásnyira, és a liftek sincsenek sokkal messzebb. Piros, kék és fekete pálya is van ezen a hegyoldalon, de kicsit tovább mozogva a hegyen, újabb pályákat lehet felfedezni. A teljes terepet hóágyúzzák, amikor csak lehet, úgyhogy itt is nagyobb eséllyel lehet számítani arra, hogy jó lesz a pálya, amikor reggel kiballagunk.

kranjska gora

Kranjska Gora / Fotó: Iztok Media / STB

A mi szállásunk nem Kranjska Gorában volt, hanem Jasnában, ami még gyalog is csak körülbelül 20 percre van, kocsival pedig 5 perc. A tóparton ettük meg a vacsoránkat, egy fűtött buborékban (ez nem a fólia verzió, hanem egy elegánsabb megoldás, merev panelekből, amik olyan anyagból készültek, mint a repülőgép ablakai, hogy ne deresedjenek be, vagy fagyjanak le – állítólag) a Jasna Chalet Resortban. Itt hallottuk a sztorit arról, hogy régen egyáltalán nem volt meg ez a panoráma, vagyis csak a hegyek, viszont a tó még hiányzott, amikor is az akkori király úgy döntött, hogy neki tetszik ez a kis hegycsúcsokkal körbeölelt zug, szeretne ide egy házikót, meg egy medencét. Ebből a medencéből lett mindenféle változtatás után az a tó, amelyik most olyan szépen, természetesen illeszkedik ebbe a békés látképbe. A resort a zero waste irányába mozog, igyekeznek minél inkább „zöldek” lenni, és úgy tűnik, hogy több szálláshely is van errefelé, akik ezt az irányt választották. Az előző napi szálláshelyünk, a Ribno Alpine Resort például odáig elmegy, hogy nem tesz szemetes a szobákba, hanem a vendégeknek a folyósóra kipakolt nagy tárolókba kell szelektíven gyűjteni a hulladékot. Ők egy picivel odább vannak, Bledben, ami Krajnska Gorától és Jasnától autóval nagyjából fél órányira van.

Milyen lehet egy Michelin csillagos piritós?

Az nem nagy kérdés, hogy mit lehet csinálni Bledben, ha épp nem síelünk valamelyik közeli terepen, hiszen adott a tó fölé magasodó középkori vár, egy csónakázás a tavon, vagy épp a kívánságharang megkongatása a szigeten álló apró templomban. Aki akarja, kóstolhat bledi krémest, de van még egy tipp, hogy hova lehet beülni a látvány kedvéért.

bled, szlovénia

Bled télen / Fotó: Franci Ferjan / STB

A domboldalban megbújó Hotel Triglav Bledben egyrészt a panorámát érdemes bámulni, mivel az itt található Restaurant 1906 étterem ablakai mind a tóra néznek, másrészt a tányérunkat. A Michelin által ajánlott hely (ami csillagot még nem kapott, de nagyon közel jár hozzá) egy egészen más vonal, mint mondjuk a hüttében forrón tálalt sűrű leves, ami akkor és ott a legjobban esett. Ez az az eset, amikor a tányéron érkező fogás alapanyagait egyáltalán nem lehet azonosítani, olyannyira más a forma, esetleg az ízkombináció. A környékről származó fiatal séf, őszinte szerénységgel beszél a csúcsgasztronómiáról, látszik, hogy imádja ezt a világot, és nagyon komolyan veszi. Mikor megkérdezzük tőle, hogy mi a kedvenc étele, bonyolult fejtegetésbe kezd az egyik kreációról, de közbevágunk: „Nem, mit veszel este otthon a hűtőből? Főzöl magadnak?” Újabb szerény mosoly, aztán a válasz „hát, talán eszem egy piritóst, vagy veszek egy bureket. Az a kedvenc ételem.”

Tökéletes válasz ez a Michelin árnyékában.