Ami télen működik, az nyáron is fog: sílövészet és túra Szlovénia síugró sáncainak és sípályáinak árnyékában

Kezdjük ezt a beszámolót az (utazásunkat tekintve) a magyar határtól legtávolabbi városban, Kranjska Gorában és környékén. A város a Júliai-Alpok és a Karavankák közti völgyben bújik, a szlovén és jugoszláv síelés történelmének egyik kiemelt helyszíne, a jelenkor profi síelésének egyik ismert állomása. A pályarendszer nyugati szélén egy masszív FIS-pálya hajlik a völgybe, melyről zöldellő rét korában, alulról nézve is látszik, hogy nehéz feladat teljesíteni. A télre utalást ezzel el is hagyjuk, helyette átlendülünk a nyárba, és ismertetőképpen elővesszük a Panoráma útikönyvek sorában 1983-ban megjelent, Jugoszlávia című könyvet. Ebben a következőt írják Kranjska Goráról: “Mojstranától 13 kilométerre találjuk a jugoszláv Cortina d’Ampezzót, az ország legnagyobb sísportcentrumát, Kranjska Gora magaslati üdülőhelyet. A sokszállodás turistaváros központja a gótikus szentélyű templom. Körülötte helyezkednek el elszórtan a szállodák, (…), az autóparkoló szegélyén bazársor húzódik presszóval, gyorsvendéglővel. Nemcsak az kelt bennünk alpesi hangulatot, hogy a város 810 méter magasban fekszik, hanem a völgyben szétszórt fatornácos alpesi stílusú házai, kisebb-nagyobb szállodái, penziói is sporthely-jelleget kölcsönöznek neki. Ezt fokozzák még az alpesi sporthely tartozékai is: az ülőszékes sílift és a hét sífelvonó. (…) A téli főszezon befejeztével, márciusban csökken ugyan a forgalom, csakhamar azonban egy másik sportág szerelmesei, a turisták jelennek meg a vidéken, hogy innen induljanak útra a közeli és távoli csúcsok felé.”

Fotó: Fotó: Slovenian Tourist Board / Boris Pretnar

A kötet tehát 1983-as, Kranjska Gora leírása pedig még 2024-es szemmel is pontos, ami azóta viszont változott: a város és környéke az utóbbi négy évtizedben fokozatosan került fel a melegebb évszakok utazási térképére, sőt a helyi turisztikai hivatal elmondása szerint az előző, kevés havat produkáló télnek köszönhetően idén nyáron erősebb forgalomra számítanak, mint a hideg évszakban.

Kranjska Gora környékét átszövik a túra- és a bicikliutak. A belvárosból a két részből álló, egy földnyelvvel elválasztott, mesterségesen kialakított Jasna-tó irányába indulunk, ez könnyed sétával (aszfaltjárdán) elérhető. A tó vize 4-8 Celsius fok közötti tartományban mozog tavasszal, és nyáron sem lép 15 Celsius fok fölé, ezért pancsolásra alkalmatlan, úszásra viszont gyakorlott úszóknak jó lehet – ők át is szelik néha a 200 méternél sehol sem szélesebb vízfelületet.

A Jasna-tó / Fotó: Slovenian Tourist Board / Anže Čokl / Eeva Makinen

A tó felett három hegycsúcs magasodik, túrautak tömkelege indul az erdő mélyére, mi rátérünk a Krnica-völgybe vezetőre. 2000 méternél is magasabb hegycsúcsok árnyékában kaptatunk a Triglav Nemzeti Park területén, utunk murvás, mellettünk a Pišnica-patak ömlik le a hegyről a hátunk mögött hagyott Jasna-tó felé. A patak vize 8 Celsius fokos, így a közel 30 Celsius fokos melegben hűsítő a hatása: kezdők a csuklójukat mártják bele, haladóbbak mezítláb sétálgatnak a kavicsokon a sekélyebb részeken.

Úton a Krnica felé / Fotó: Slovenian Tourist Board / Jošt Gantar

A völgy jó 6 kilométer hosszú, a túra végpontja a Krnica menedékház: szállás, meleg étel (például a szlovén jota, ami a magyar korhelyleveshez hasonlít), illetve a Prisojnik, a Razor és a Škrlatica hegycsúcsok látványa fogad. A menedékházig vezető túra rövid, Kranjska Gora belvárosából délután 4 órakor indultunk, közel 60 perces hüttézéssel együtt 240 kényelmes perc alatt vissza is értünk a kiindulási pontra. A város sétálóutcáin pezseg az élet, a teraszokon alig van szabad asztal, a levegőben ételek illata árad. Az osztrák és az olasz határ közelsége csak rányomja a bélyegét a konyhákra, az étlapokon schnitzel, tészták, és persze szlovén fogások. A főtéri Pino Alpino hotel éttermében az árak ésszel felfoghatóak, a borválaszték hatalmas, a tulajdonos pedig bármikor mesél síedzői múltjáról. A pisztráng parádés, miként a carbonara és a kacsamell is, a vacsorát könnyed városi lődörgés kíséri, az álom mély.

Síugrás és discgolf

A meteorológiai előrejelzés esőt jósolt másnapra, de a reggel napos, sőt a telefonok egész délelőttre ugyanezt jegyzik. Biciklit bérelünk, a cél a légvonalban nagyjából 3 és fél, bicikliúton alig 8 kilométerre fekvő Planica Nordic Center. A Planica a síugrók mekkája, kánaánja, szent helye. Az út a központig lankás (túraúton megközelítve sem kell kegyetlen kaptatókat leküzdeni), kellemesen teljesíthető, csak az utolsó egy kilométer folyamatos emelkedő. A Planicán nyáron is van élet, a kisebb sáncokat műanyaggal borítják, a terepre érkeznek síugrók nemcsak Szlovéniából, hanem a környező országokból is. Túrázók sétálnak el a sáncok alatt, meg-megállnak, és elkerekedő szemmel nézik az ugrásokat.

Planica nyáron és télen / Fotó: Slovenian Tourist Board / Aleš Fevžer / Iztok Medja

A nagysánchoz a sánc alatt húzódó lejtő mellett fel lehet lépcsőzni, a lejtő maga egy meredek, kicsit kopott alpesi legelőre emlékeztet, de persze tehenek nélkül – egyesek e-bike-kal tekernek fel az alsó részre. Fentebb a fű és a virágok magasra nőttek, arra még várni kell, hogy letapossák őket, és le is fogják, mivel idén is megrendezik a Red Bull 400 futóversenyt, melyet az nyer, aki a leghamarabb ér a csúcsra a pálya aljától. Az emelkedő egyes helyeken falnak tűnik, az indulók mégsem cikkcakkban, hanem nyílegyenesen futják le a 400 méter hosszú, egyben 202 méter szintemelkedést. Majd kidőlnek, ahogy az például ezen a videón is látható.

A nagysánc alatti “rét” alsó részén egy kosár áll, ez a Disc Golf Park utolsó állomása. A Disc Golfot épp úgy kell érteni, ahogy halljuk: golf frizbivel, csak itt az ütő a kar, a labda a frizbi, a lyuk pedig egy kosár, és miként a golfban, itt is az nyeri meg a versenyt, aki a kijelölt kezdőpontokról a legkevesebb dobással (golf esetén értelemszerűen ütéssel) juttatja el a frizbit a kosarakba. Szórakoztató játék a sífutó pálya mentén, jó két órás menet, mire egy kétgyerekes család körbeér.

A Planicáról visszatekerünk Kranjska Gorába, de közben megebédelünk a síközpont szélső pályái alatt fekvő Kosobrin hüttében. A 2011/12-es síszezonban nyílt étterem öt asztallal kezdte, ma már terasz és zárt éttermi rész is van, a nyitvatartás négy évszakos. Az étlapon kizárólag szlovén ételek, így kranji kolbász és jota is akad kiadós méretben, vadfűszerekkel vastagon megszórva. Evés után visszatekerünk Kranjska Gorába, majd Pokljuka felé vesszük az irányt.

Fennsík Bled felett

A Pokljuka egy széles és hosszú fennsík, mely Kranjska Gora és Bled felől is könnyedén megközelíthető. Az odaút (mindkét irányból) meredek, kanyargós, nyáron tehenek, biciklisek, motorosok és autók kerülgetik egymást rajta, télen inkább csak motorosok és autók, vagy csak autók. A Sports Centre Triglav Pokljuka ismert és elismert hely a sífutók és a biatlonosok körében. Nyári edzések éppúgy vannak, mint a Planicán, de mivel ez biatlon-menyország, itt a lövészetet is ér gyakorolni: hason fekve, állásból, 50 méterről, igazi tölténnyel, nem holmi lézeres puskával. Kipróbáljuk, egyik útitársunk fekvő pózban ötből ötöt eltalál, a fegyvermester azt mondja, több évtizedes karrierje során életében nem látott ilyet, hogy valaki elsőre hiba nélkül dolgozzon.

Pokljuka / Fotó: Slovenian Tourist Board / Iztok Medja / Aleš Zdešar, Arhiv Triglavski narodni park / Alex Strohl

A központ, illetve maga a fennsík a Triglavra túrázók közt is népszerű állomás, mivel innen lehet a legkönnyebb túrával feljutni Szlovénia legmagasabb, 2864 méter magas csúcsára. Az erdőben elindulva, a központtól alig 500 méterre keresztútnál állunk, balra a Triglav (miként a tábla jelzi) 6 óra “sétára”. A központ vezetője azt mondja, nagyjából 20 kilométeres túráról van szó, odafelé két hütténél is meg lehet állni, ha például vízre van szükségünk. Úgy véli, reggel 6 órás indulással, némileg odalépve egy késői ebédet már a Pokljukán ehetünk, és közben megjártuk a sziklás tetőt.

Úton a Triglav felé / Fotó: Slovenian Tourist Board / Jošt Gantar

Az erdőben bóklászunk tovább, “szembejön” velünk a Pokljuka sípálya, rajta két kis tányéros lift, gyerekeknek. Nyáron a pályára teheneket vagy birkákat hajtanak, ottjártunkkor éppen a villanypásztort szerelték. A teheneket fejik, tejükből sajt készül a környékbeli üzemekben, onnan a boltokba és az éttermek konyháira kerül, általában Bohinj és Ljubljana közé – a fővároson túl már ritkán kapni belőle, ezért ide kell jönni. Elmúlik a nap, tovább indulunk, a jó két óra autózásra lévő Celje felé.

Kitérő a wagyu és a kobe világába

Celje Szlovénia harmadik legnagyobb városa, a Savinja, Ložnica és a Voglajna folyók összefolyásánál építették, már Kr.u. 43 környékén is lakták. A történelmi részletekbe nem merülünk el, a város éppúgy megszenvedte a második világháborút, mint más szlovén városok, a német megszállás itt sem maradt el, a bombatámadások során számos történelmi emlékmű sérült. Ezzel együtt: a vár és a belváros olyan, mintha tegnap renoválták volna, ha magyar példával kéne illusztrálni: mintha Szentendre és Eger törvénytelen gyereke lenne. Utunk egy étterembe vezet, a Stari Piskerbe, melynek fókusza a marhahúson van: terítéken kobe és wagyu, a spektrum a hamburgertől a steakig terjed. A hűtőben érlelődő koncok, melyekről áttetszik a pihentetés áldásos hatása, ezek a húsok már ránézésre puhák, de hogy mennyire, az csak akkor derül ki, mikor asztali grill hoznak, alágyújtanak, és egy tálon megérkeznek az állatok hajszálvékonyra szeletelt részei. A forró rácson lassú mozdulatokkal éppen elég oldalanként egyszer-egyszer végighúzni a húst, és máris meleg, puha, szaftos lesz.

Közel a magyar határhoz: a Pohorje

Celjéhez közel esik Maribor, ez Szlovénia második legnagyobb városa, rajta a jugoszláv évek kommunizmusának lenyomatával. Lakótelepek és beton lakónegyedek tarkítják a belváros környékét, ahonnan alig 15 percre autóval érünk el a Pohorje aljához. A sícentrum élt már meg jobb szezont, mint a 2023/24-es, de miként Kranjska Gorában, úgy Mariborban és környékén is kiemelt helyen szerepel a télen túli turizmus. A jelentős ipari város belvárosa látható renováláson esett át, a folyó partján hosszú sétány vezet. A kommunista, jugoszláv évek lenyomata mindenütt érezhető, az ódon, 2-300 éves épületek között betontömbök (is) sorakoznak, noha ez egy magyar városokban edződött magyar turistának nem szúr szemet, csak legyint, hogy “ilyen nálunk is van.” Ami viszont nálunk nincs, az a világ legöregebb szőlőtőkéje, a maga 348 évével, és a már említett síközpont a város szélén. (Legyünk igazságosak és említsük meg: a Normafára éppen visszatért a síélet, a sífutó pálya télen üzemel, az infrastruktúrát pedig már kiépítették a lesikló pályához.)

Pohorje erdei és lejtői / Fotó: Slovenian Tourist Board / Andrew Lloyd / Jošt Gantar

A Mariborsko Pohorje fő kabinos liftje nyáron is üzemel, ilyenkor a biciklisiket szállítja. A hegyről számos downhill pálya vezet lefelé, a nehézségi fokozatok skálája széles, a profi éppúgy megtalálja a számítását, mint a féket folyamatosan húzogató kezdő. A népsport mégsem a mountain bike, hanem a túra. Ami a budapestieknek egy városligeti vagy népligeti futás, az a mariboriaknak egy hegymenet a Pohorjéra. Az ösvény kék és piros jelzésű sípályákon vezet felfelé, a kaptatás erős, 290 méter szintet kell megtenni, az út 5,8 kilométer oda-vissza, tehát 500 méterrel több, mint körbefutni a Margit-szigetet. Más élmény, más ország.