Kincskeresés: mélyre ástak a hóba Obertauernben

„Mintha a hóistenhez imádkoznának” – egyeztünk meg szlovák útitársammal a Gamsleitenbahn 1 felvonó völgyállomásánál kijelölt, focipálya méretű területet nézve, ahol nagyjából száz ember térdelt nekünk háttal, arccal a hegy vagy a föld felé. Obertauernben járunk, a kijelölt területen harmincöt kincsesládát ástak el április 14-én este, egy nappal később 1200 ember próbálta kiásni őket. A tét nagy: a ládákban található ajándékok értéke ezer eurónál kezdődik, a fődíj egy BMW X1. A kincskeresés hivatalos kezdését délelőtt 10 órára hirdették, a területre az előző este kisorsolt sorszám alapján engedték be a nevezőket. A kapun való áthaladást követően nagyjából száz méternyi hegymenet után lehetett belépni a kijelölt területre, majd lecövekelni valahol, és ásni a hó alatti jégtakaróig, nagyjából fél métert. Ennél mélyebbre akkor sem ástak, amikor feltárták az Obertauernen áthaladó egykori római út mérföldköveit. 

Keletkezéstörténet

Obertauern területe és környéke feltehetőleg már az időszámításunk előtti negyedik században lakott volt. A feltárt kövek és keréknyomok szerint a már említett római út a Tauern-hágón keresztül vezetett, és egészen az Északi-tengerig közlekedtek rajta. 

A későbbi leletek arról tanúskodnak, hogy

• a 13. században már állt itt templom,
• a 16. században pedig két fogadó, melyek közül az egyik ma a Schaidberg, a másik a Wiesenegg. 

A XX. század előtti időt tekintve a környék történetének egyik legfontosabb eseménye 1764-hez köthető, ekkor nyílt meg az untertauerni postaállomás. A Tauern hágó mélyén ekkor ezüstöt és rezet bányásztak, a tevékenység egészen a 20. századig megmaradt, a bányászok lakhelyéül pedig többek közt a mára felső kategóriás hotellé alakuló Seekarhütte szolgált. 

1902 az első év, amikor síelőket említenek a Tauern vonzáskörzetében, de a környék még az 1920-as években is ismertebb az autó- és motorversenyekről. Az évtized vége felé kezdett változni a helyzet, mikortól a menetrend szerinti buszjárat télen is átszeli a vidéket, a buszokon pedig egyre többen ülnek síléccel a kezükben. 

A harmincas és a negyvenes években Európa a két világháború közti időt nyögte, a téli sportokra kevéssé fókuszált, a második világháborút követően viszont az Alpok országaiban megkezdődtek a sípálya-fejlesztések. A Tauern-hágón az ötvenes években kezdődött a lavinavédelem kiépítése, 1954-ben aszfaltburkolatot kapott a főút, mindeközben újabb pályákat jelöltek ki, és szállodákat építettek. A történelmi fordulópont 1962, amikor a  síközpont hivatalosan megkapta az Obertauern nevet. A környező általános iskolák tantervébe bekerült a síelés, téli délutánokon a tanárok a diákokkal együtt mentek a pályákra.

A felvonókat ekkor még nagyrészt a környékről érkezők használták, mígnem megérkezett a Beatles, és az eladhatatlan telkekkel rendelkező régiót pillanatok alatt turistacélponttá változtatta. 

A Beatles jött, Obertauern nyert

1965 elején a világ éppen legismertebb zenekarának a menedzsmentje egy olyan helyet keresett Ausztriában, ahol a „Help!” című filmhez anélkül forgathatnak havas jeleneteket, hogy bárki megzavarná a munkát. Közölték velük, hogy amennyiben nyugodtan akarnak dolgozni, akkor Obertauernnél alkalmasabb helyet nem találnak, mivel a kutya sem jár oda. A Beatles megfogadta a tanácsot: odament, forgatott, lejátszott egy koncertet, és elhagyta a helyszínt. A zenekar  kultusza máig él, a 25a pálya tetejét Beatles-makett díszíti, a főúton a tagokról emelt szobor látható. Egykori lakhelyükön, a Hotel Mariettában szoba őrzi a tagok nevét.  

A Beatles a Help! című film forgatásán Obertauernben

A film 1965 nyári premierét követően a helyiek olyan hirtelen szembesültek Obertauern népszerűségével, ahogy a Beatles az első lemeze megjelenése után. A téli turizmus beindult, Obertauern pár év leforgása alatt Salzburg tartomány legnépszerűbb téli üdülőhelye lett. A telkek ára magasba szökött, pedig az ötvenes években még eladni is alig lehetett őket. A helyi legendák szerint több ingatlan a kártyaasztalnál cserélt gazdát, és a vesztes csak legyintett, ha egy hektárnyi föld elvesztésével megúszta az estét. 2023-ban már más lenne a forgatókönyv: a kártyaasztalnál több millió euró fordulna meg egy all-in esetén. Eladó telkek tulajdonképpen nincsenek, a felvonókat és a szállodákat hat család tartja kézben. 

Telekvégek és bérletárak

„A népszerűsége miatt gyakran felmerül a kérdés Obertauernnel kapcsolatban, hogy miért nem bővítjük a pályarendszert, vagy hogy miért nem építünk újabb szállodákat, a válaszunk viszont egyszerű –  magyarázza Lukas Eisl, az obertuaerni turisztikai iroda marketingese. – A környéket körülöleli egy nemzeti park, ami gátat szab a terjeszkedésnek, így a központ a nyereséget a szolgáltatások fejlesztésébe forgatja vissza, például kicserél vagy felújít egy régi felvonót. A hotelek is csak a szolgáltatásaik fejlesztésére vagy bővítésére tudják költeni a nyereséget.” 

A már említett fejlesztések és a 2022-ben megugró energiaárak felsrófolhatták volna a pályarendszer bérletárait, de a 2022-23-as téli szezonban ez nem történt meg. Obertauem a maga 100 kilométer pályájával 53 eurót kért egy felnőtt napijegyért, ami jutányos összeg, már amennyiben összevetjük Ausztria hasonló méretű és felszereltségű síközpontjainak áraival. Eisl elmondása szerint két oka van, amiért megúszták a kényszerű áremelést: 

• Az egyik természetadta: Obertauernben rendre sok hó esik, a síközpont beceneve Snowbertauern. A pályákon lévő hónak legalább a fele természetes, és csak a többit gyártják. 
• A másik ok üzleti: előre menekültek, és az árak emelkedését megelőzően elég energiát kötöttek le a felvonók és az infrastruktúra működtetéséhez.

A szezonkezdetet nyugodtan várta a síközpont, de a megfelelő infrastruktúra kevés, ha közben rendhagyóan meleg decemberrel indul a tél. 

Januári tél a szezon végén

„Soha többé nem lesz tél, a síelésnek vége” – ilyen, és ehhez hasonló szalagcímek tömkelege árasztotta el 2022 decemberében, sőt 2023 januárjában is címoldalakat. A klímavédők bólogattak, az emberek hüledeztek, január közepén viszont már az Alpok alsóbb régióban is hó esett, és sorra nyitottak ki a síközpontok. A szezon Obertauernben is döcögősen indult, viszont erősen zárt: április közepén napokig és sűrűn esett a hó, hóhiány miatt nem, maximum a kritikus időjárás körülmények miatt zártak le pályákat. 

Április 13-án, csütörtökön délután érkeztünk meg Obertauernbe. Budapesten aznap reggel eső esett, az osztrák-magyar határnál szakadt, a kép még Schladming környékén sem változott. Stájerország és Salzburg tartomány határán a felhők eltűntek, az Obertauern felé vezető úton pár percre kisütött a nap, majd erős hóhullásba gördült bele az autó – mintha csak egy láthatatlan határral elválasztott zónába léptünk volna. 

Obertauernben a járdát kotró tisztította, síelők sétáltak mindenfelé, a völgyből a pályákat alig lehetett látni. Az előrejelzés a következő három napra hasonló körülményeket jósolt. „Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz időnk lesz” – közölte szomorúan egy útitársunk, noha hegy + tél + szakadó hó = ideális körülmények síeléshez még akkor is, ha a látótávolság 2 ezer méteres magasság környékén rövid, és csak alatta tisztul a kép. „Este ratrakolják a pályát, reggelre ráesik tíz centi hó, és marhajó lesz” – közölte röhögve a síkölcsönzős, miközben a kötést állította be a léceinken. Nem tévedett. A beállítással és a hóviszonyokkal sem. 

Elsőként a homályban

Vacsora közben kiderült: egyes felvonókat (a szállásunkhoz közeliket) már reggel fél 9-kor beüzemelik. Hét fős társaságunkból ketten toporgunk az ülőliftnél indulásra várva, rajtunk kívül kevés freeride síelő várakozik. A Grünwaldkopfbahn 2000 méteres magasságra visz, innen egy kék és egy piros pályán lehet visszacsúszni a völgybe. A látótávolság 5 méter, a hó süpped. 

Az éjszaka folyamán tényleg tíz centiméter hó esett, ez rakódott rá a ratrakolt pályára. Síelni érzésből kell, a pálya szélét nehéz észrevenni, nagyjából 500 méter lesiklás után tisztul a kép, és kezd látszódni a hóréteg is. Lécek nyomát nem látni, elsők voltunk. Két kört megyünk még, mikor visszacsúszunk a szállodához, hogy az útitársaikkal találkozunk.

Ugyanarra a pályára megyünk fel, társaink közül egynek kedvét szegi az időjárás, és az első lesiklás háromszázadik méterénél lecsatol, lesétál, befejezi, a többiek mennek tovább. Hideg van, a sisak alól kilógó hajtincsek végén jégcsapok lógnak, a hó folyton szakad, a szél főj, mégis felvonózáráskor hagyjuk el a pályát. Vacsora után a turisztikai hivatalba sétálunk, hogy átvegyük a szombati kincskeresés rajtszámait. 1200 ember tesz hasonlóképpen. 

Mélyre ásni

Április közepén közel sem volt olyan tömeg Obertauernben, mint a februári főszezon idején, a Gamsleiten Kriterium viszont vonzza az embereket. A kincskeresést általában az Ausztria legmeredekebb pályájaként elkönyvelt Gamsleiten 2 lábánál rendezik, idén erre a  köd és a hó miatt nem volt lehetőség. „Lavinaveszély van odafent, és látni sem lehet” – summázta a turisztikai hivatal munkatársa, és hozzátette, hogy éppen ezért voltak kénytelenek a Gamsleiten 1 völgyállomásánál kijelölni egy focipálya méretű területet, melyen összesen harmincöt kincsesládát ástak el a hóba, nagyjából fél méter mélyen. 

A Gamsleiten 2

A völgyállomásnál tömeg vár minket, aprés ski slágerek bömbölnek, rajtszámok fedik a síkabátokat. A rajtot délelőtt 10 órára írták ki, de a kaput csak negyed órával később nyitották ki. Osztják az ásókat, a versenyzők baktatnak felfelé, az első közülük látszólag (a bömbölő zene elnyomja a hangját) csatakiáltással lép be a területre, de tapsot nem kap. 

A percek telnek, a terepen egyre nagyobb a zsúfoltság, a bejáratnál sört és Red Bullt osztanak, a zene hangos, a porondmester néha a mikrofonba üvöltve biztatja a térdeplőket. Fél órával a kapunyitás után még csak a 600-as sorszámmal rendelkezők lépnek be a kapun, a hangulat fokozódik, még fél óra és beérek én is (1024-es rajtszám). Az ásók közt nyugodtan babrálók és idegből vájkálók is akadnak, de nagy részük mosolyog. Egy-egy láda előkerül, a lelőhelyen a rendezők zászlókat szúrnak le. A játékosok silabizálnak, hogy „nézd, az ott pont egy vonal, váltsunk helyet, ott lesz a következő”, de hamar kiderül, hogy ez a logika itt nem működik. A havat két óra leforgása alatt szétlapátolják, a harmincöt kincsből még tíz megvan, az idő ketyeg, délután 1 óráig van idő kotorászni. Két láda végül a hó alatt marad, magyarán mégsem olyan egyszerű feladat megtalálni őket, mint azt egyesek vélték. 

Csoportunkból déltájt többen is elhagyjuk a helyszínt, a pályák szinte üresek. A (még nyitva lévő) pályahütték közül a kisebbek zárják a szezont, az Achenrainhütte szűk terében közel százan mulatnak, a tulajdonos a maradék zirbenschnapsot osztogatja. A hüttétől rövid lesiklás a völgyállomás. Fentről nézve életveszélyesnek tűnik a szétásott terület, de Obertauern egyik magyar síoktatója, név szerint Tihanyi Zsolt zokszó nélkül átkel rajta. 

Az állomás előtti parkolóban jó 800 ember gyűlik össze a színpadnál. Odafent sorra nyitják a ládákat, a nyeremények közt síbérlet, síüdülés, síléc, babakocsi, snowboard, síléc is van. A nyertesek száma egyre szűkül, a végső körhöz jó másfél órányi műsor után érünk. A porondmester mellett ketten állnak, a két utolsó megmaradt sorszám birtokosai. Feszültek, izgulnak, felajánlanak nekik egy ládacserét, de nem élnek vele. Pereg a dob, hatásvadász zene szól, a műsorvezető egyre hangosabban dumál, a hangulat felfokozott, a tömeg már üvölt, hogy nyissák ki a dobozokat, és végül ki is nyitják: egy 21 éves szlovák fiú viszi el a BMW-t. „Ez az első autóm” – konstatálja győzelmét, miközben a mellette álló lány levonul mellőle.

Mi sem maradunk tovább, másnap délelőtt még síelünk három órát a már megszokott körülmények között: a köd sűrű, tán a hó esik kevésbé.

Obertauern április utolsó napján intett búcsút a síszezonnak, a szállodák legtöbbje bezárt. A téliekhez képest csendesebb hónapok következnek, a legnagyobb aprés ski bár, a Lürzer Alm is elhallgatott. 

–   –   –

Útvonal: 

(Fotók: Tourismusverband Obertauern)