Megértetni a síelést – Egri Katalin SMSZ elnök a hallássérültek edzéséről

Hogy kezdtél el hallássérült síelővel foglalkozni?

Magyarországon a síoktatóképzést a Síoktatók Magyarországi Szövetsége szervezi, 2011-ben pedig jelentkezett a képzésre egy hallássérült lány. Édesanyja felhívott, hogy egyáltalán jöhet-e, én pedig mondtam, hogy persze, jöjjön. Eljött a tanfolyamra, és kiderült, hogy ismerem a szüleit régebbi, közös sítáborokból, a lányt pedig egyszer láttam még ötéves korában. Aztán eltelt tizenkilenc év, és újra találkoztam Tulcsik Melindával.

Jól teljesített a síoktatóképzésen?

Igen. Nagyon sportos, atletikus lány, és ügyesen síelt már ott is, természetesen át is ment a vizsgán.

Hogy lett ebből versenyzés?

2012-ben megkeresett az édesanyja, hogy képzeljem el, a Melinda kitalálta, hogy ő síversenyző szeretne lenni, merthogy az interneten meglátta, hogy a hallássérülteknek van egy nemzetközi versenysorozata, és szeretne indulni rajta. Mivel versenyző és edző is voltam, mielőtt síoktatók képzésével is foglalkoztam volna, tudtam, hogy huszonnégy évesen átállni a versenytechnikára nagy, rengeteg gyakorlást igénylő feladat. Akkor még nem tudtam, hogy a hallássérültség milyen befolyással lehet erre.  Szerencsére a mozgáskoordinációja remek volt Melindának, így a kommunikációt kellett csak megoldanunk. A plusz adalék az volt az elején, hogy közölték: nyolc nap múlva lesz az első verseny Davosban, és hogy a Melinda szeretne elmenni úgy, hogy például a kapuk közti síelés helyes technikájáról nem tudott szinte semmit, sőt rendes felszerelése sem volt. Odaadtam mindent neki, amit csak tudtam: a cipőmet, a lécemet, a ruhámat, hogy valahogy el tudjon menni erre a versenyre. Előtte még kimentünk Chopokra, hogy egy kicsit technikázzunk. Egyébként életem egyik legjobb chopoki síelése volt, csodás hóval, a pályán kevés emberrel.

dr. Egri Katalin

Végül elmentek Davosba?

El, az apukájával. Innentől sms-ben kommunikáltunk. Írtam Melindának, hogy csak óriás-műlesiklásban induljon, mert az egyszerűbb, és a szlalomot hagyja ki, mert a kapukombinációkat előbb meg kell tanulni. A versenyen nagy ovációval fogadták, mert nagy szám volt, hogy általa egy újabb nemzet sportolója kerül a hallássérült síversenyek világába, ugyanis magyar síelő előtte nem indult ilyen versenyeken. Rögtön befogadták és rengeteg jó élménnyel tért haza. Onnantól kezdve még inkább eltökélt volt abban, hogy síversenyző legyen. Beleálltunk, elkezdtünk edzeni és versenyekre járni. Először Olaszországban voltunk, de ott még hatalmas különbség volt közte és a rutinosabbak között. Edzésről-edzésre, versenyről versenyre alakult a sítudása, miközben kettőnk kapcsolata és kommunikációja is épült. Melinda ugyan tud beszélni, de meg kellett szoknom a kiejtését, a szavait és a mondatformáit ahhoz, hogy értsem, amit mond. Az ő hallássérültsége olyan fokú, hogy egyáltalán  nem hallja az emberi beszédet és a saját szavait, ennek ellenére megtanult beszélni. Mai napig csodálom ezért őt és a tanárait, a családját. Melinda felkészítése által belekerülhettem egy mintegy nyolcvan fős hallássérült sportoló társaságba, ahol az európai országok versenyzőivel találkozhattunk rendszeresen. Kicsit megdöbbenve tapasztaltam, hogy a versenyzők és kísérőik között csak egy horvát apuka és én voltunk hallók, rajtunk kívül mindenki más hallássérült volt. Emlékszem a pillanatra, amikor átéreztem, hogy milyen az, amikor a másságom miatt én vagyok kisebbségben és hátrányban. Ők a jelnyelv használatával gyönyörűen beszélgettek egymással, függetlenül attól, hogy mely országból származtak.

Hogy folyt az oktatás?

Mivel a jelnyelvet nem ismerem, ezért meg kellett tanulnunk, hogyan tudunk más módon a legmegfelelőbben kommunikálni. Melinda jól tudott szájról olvasni, ezért igyekeztem felé fordulva beszélni és úgy formálni a szavakat, hogy minél könnyebben leolvassa, amit mondok. Kialakult egy közös alapkommunikáció. A testbeszéd is nagy segítségünkre volt, de igyekeztem úgy fogalmazni a mondandómat, hogy az lényegre törő és egyszerűen megérthető legyen. Kicsit olyan volt ez, mint amikor nyelvet tanul az ember és már egy kis aktív szókinccsel képes megszólalni egyes szituációkban. Az idő múlásával egyre könnyebben beszélgettünk, mert már a múltbéli közös szituációkra is visszautalva asszociáltunk és léptünk abból tovább, illetve igyekeztem azokkal a szavakkal magyarázni, melyekről tudtam, hogy ő is használja. Végül hét évig dolgoztunk együtt. 2014-ben már világbajnokságon voltunk, illetve végigcsináltunk egy kupasorozatot, plusz 2015-ben a siketlimpiát.

Ez nem a paralimpiához tartozik?

Nem. A hallássérültek nem a klasszikus értelemben vett parasportolók, tőlük függetlenül szerveződnek. Nekik volt először olimpiájuk is.

Tulcsik Melinda és dr. Egri Katalin / Fotó: dr. Egri Katalin archívuma

Olaszországon túl merre jártatok még?

Rengeteg európai országban, sőt Szibériában is

Hogyan tudtátok mindezt finanszírozni? Volt szponzor?

A vége felé már igen. Első években saját zsebből ment minden, edzőként például magam fizettem a saját költségeimet, de akkor jól kerestem ügyvédként, megtehettem. Számomra jó érzés volt visszakerülni a versenysportba. Jó volt azt is látni, hogy a sport által hogyan nyílik a világ Melindának. Tudni kell, hogy a hallássérültek versenye ugyanúgy a Nemzetközi Síszövetség, a FIS szabályai szerint működik, tehát a felszerelésben is van elvárás. Melindának először egy léce volt a versenyre és edzésre is. Emlékszem milyen tágra nyílt szemekkel nézte az első olasz versenyen, hogy mások több, az egyes versenyszámokra különböző lécekkel jönnek , és hogy a rajt előtt még valamit kennek a lécek talpára. Akkor még nem is waxoltam neki, mert ugyan a wax tizedeket, századokat tud javítani az eredményen, de ő még technikailag nem volt azon a szinten, hogy ez számítson – és persze akkor még én sem voltam annyira felkészülve szerszámokkal és waxokkal, mint később.

Versenyzéshez márpedig több léc kell, azt mondják, tíz-tizenkét pár is elmegy egy szezonban.

Az első versenyen megismerkedtünk egy horvát lánnyal és az apjával. Olyan jó barátság alakult ki közöttünk, hogy az illető a következő versenyre elhozta a lányának a régebbi, teljes felszerelését, és kaptunk tíz pár Atomic sílécet. Megható volt. Az apukától egyébként is nagyon sokat tanultam, hogy aktuálisan éppen melyik a jó wax, és hogyan készíti fel a lécét az általában élmezőnyben szereplő, sokszor dobogós lányának.

Szibériában milyen verseny volt?

A 2015-ös Siketlimpia. Ez volt az első, amire kijutottunk, a versenyeket Hanti-Manszijszkban és Magnyitogorszkban rendezték, nekünk az utóbbi hely számított, mert ott voltak a síversenyek, a megnyitót és a záró ünnepséget viszont az előbbiben rendezték. Elég kalandosra sikerült ez a verseny. A megnyitó másnapján az összes alpesi versenyzőt visszareptették Hanti-Manszijszkból Magnyitogorszba. A reptéren becsekkoltunk, beadtuk minden cuccunkat és sífelszerelésünket, de csak Melinda kapott beszállókártyát. Kiderült, hogy több csapat is így járt, hogy egyeseknek adtak, másoknak nem adtak kártyát. Nem értettük, mi történik, hiszen egy olimpián vagyunk. Végül fölszállhattunk mindannyian a gépre, de mikor leszálltunk és visszanéztünk, láttuk, hogy nem pakolnak ki belőle semmit. Csak estére vallották be, hogy az összes felszerelést otthagyták Hanti-Manszijszkban, mert a gép nem bírta volna el a rengeteg sílécet és a nehéz csomagokat. Ennek köszönhetően persze napokig nem tudtunk a helyszínen edzeni, de azon szerencsések közé tartoztunk, akiknek legalább a táskáik  megérkeztek. Csak a japánok és az oroszok tréningeztek, mert ők már ott voltak régóta, az összes többi induló viszont napokig várt az olimpiai faluban sétálgatva a felszerelésére. Mindennek sajnos meglett a következménye, pedig Melinda akkor kitűnő fizikai állapotban volt. Nagyon büszke vagyok, hogy ennyire fel tudtam őt készíteni.

Tulcsik Melinda a 2019-es Siketlimpián / Fotó: dr. Egri Katalin archívuma

Tehát a Siketlimpián a körülmények áldozata lett?

Igen. Az olimpia előtt csak egy FIS versenyen indult a leggyorsabb számban, a lesiklásban, egy nagyon nehéz, meredek pályán, ami meglehetősen kevés. Ezért lettek volna igen fontosak a helyszíni lesikló edzések. Végül az olimpiai lesikló futam előtt csak egy napot edzhettünk. Másnap Melinda a második edzőfutamon sajnos nagyon csúnyát esett a célegyenesben. Eltörött a lesikló léce. Fájlalta a hátát, másnap nem is engedtem indulni, de harmadnap kikönyörögte, hogy indulhasson a Super G és szlalom kombinációban. Elindult és nyolcadik lett. Mivel továbbra is fájlalta a hátát, az olimpiai faluban végül megvizsgálták. A CT- felvétel sajnos repedést mutatott a csigolyanyúlványán, ezzel akkor vége is lett az első olimpiánknak. Két hónapi pihenő után folytattuk az edzéseket és versenyeket, készültünk a következő olimpiára, melyre már kiforrott, biztos technikai tudással érkeztünk. Ezen az olimpián az olaszországi Santa Caterinában Melinda minden számban indult és nagyon jól teljesített. Köszönhetően a támogatóinknak, az olimpia előtti évben számos, többnapos edzőtábort tudnunk versenyzőtársainkkal összefogva és a Szöllős-testvérekkel szervezni, ahol a legnevesebb világkupásokkal egy pályán edzhettünk. Sosem felejtem el, hogy az olimpián hányan jöttek oda hozzánk gratulálni azért, hogy Melinda mennyire nagyot fejlődött. Nem véletlen, hiszen a napi alkalmazotti munkája mellett is minden idejét az edzésre fordította. Végül a 2019-es Siketlimpia után azt mondta, hogy elég volt. Volt két olimpiánk, két világbajnokságunk, és az évi három vagy négy helyszínen a nemzetközi versenyek. Természetesen a magyar Országos Bajnokság futamain részt vettünk rendszeresen. Kalandos és jó időszak volt mindkettőnknek.