Immár több mint 90 éve, hogy Walter Ingham megalapította az Egyesült Királyság vezető téli sportutazási irodáját. A történet már-már regénybe illő. Walter élete kalandosan indult: 1914-ben Bécsben született, mert szülei, Frank és Lillian, a lancashire-i Burnley-ből oda szöktek szüleik elől, hogy összeházasodhassanak. Ezek után gyermekkora is meglehetősen kalandosra sikeredett. Iskolás éveit Ausztriában töltötte, többnyire a hegyekben, és megtanult hegyet mászni, vitorlázni és ‒ ami a legfontosabb ‒, síelni. De a legkalandosabb talán az a döntése volt, hogy síutazási vállalkozást alapított, melyből a ma is működő, kedvelt Inghams utazási márka nőtte ki magát.

18 éves korára kiderült, hogy nem veszi annyira komolyan a tanulást, mint amennyire azt a szülei szeretnék (úgy tűnt, szívesebben múlatta az időt hegymászással és sízéssel), úgyhogy Inghamet elküldték Angliába, ahol apja munkát talált neki ‒ méghozzá Remington írógépek ügynökeként. A The Guardian szerint azonban hamarosan „rájött, hogy az írógépek eladása jár elégedettséggel ‒ és még csak nem is tud síelni közben”. Két évig sikerült kitartania a munka mellett, aztán 20 évesen végképp elege lett. Zsebében egy kisebb összeggel, 25 fonttal (ami ma 1500 fontnak felel meg), és azzal az álommal, hogy szenvedélyével keressen pénzt, kilépett a Remingtontól.

Az ösztönös üzletember

A következő lépése az volt, hogy feladott egy apróhirdetést a Daily Telegraphban „Privát síparti Tirolban ‒ 14 nap 12 guineáért” címmel, és 1934 karácsonyán elkísérte első vendégeit az Innsbrucktól délre fekvő Schönburgba. Hamar rájött, hogy ha 15 vendéget visz ki az Alpokba, akkor ingyen vonatjegyet és ingyen szállást kaphat. Így aztán abban a szezonban még több utat vezetett Kuhtai, Obergurgl, Gerlos és más célállomásokkal, és első téli szezonjában 80 fonttal gazdagodott.

A számtalan fiatal téli utazásszervezőhöz hasonlóan, aki a nyomdokaiba lépett (sokan közülük természetesen az Ingham cég égisze alatt), Ingham sem igazán törődött a pénzzel, csak minél többet akart síelni. Gyakran vitt csoportokat egymás után, és csak annyi időre állt meg, hogy a Victoria állomáson gyorsan megmosakodjon, mielőtt a következő ügyfelekkel felszállt volna az Alpok felé induló vonatra, hogy újabb két hétig síelhessen. A konkrét kereskedelmi célok hiánya és üzleti terv ellenére azonban elég különleges helyzetben volt. Abban az időben nem sok más, németül folyékonyan beszélő brit élt, aki ráadásul jól ismerte az Alpokot. Az üzlet folyamatosan növekedett, és nem sokkal később Walter felvette az első Inghams túravezetőket, mert ő maga már nem bírta a munkaterhet. Mire 1938-ban Németország bekebelezte Ausztriát, Ingham az üzlet nagy részét Franciaországba költöztette, de a háború ‒ ha csak ideiglenesen is ‒ de leállította a működését. Ingham bevonult a hadseregbe, majd amikor 1948-ban leszerelt a hadsereg kötelékéből (német nyelvtudása miatt szükség volt rá a szövetséges hatalmak tisztviselőjeként Ausztriában), ott folytatta, ahol abbahagyta.

Rizikós, de kifizetődő ötletek

Amikor a háború utáni években a síipar fellendült, az Inghams ‒ ahogy akkoriban hívták ‒ innovatív megközelítéséről vált ismertté. Az ezt következő 14 év alatt a cég folyamatosan növekedett, végül már 80 teljes munkaidős alkalmazottat és 30 tengerentúli képviselőt foglalkoztatott, és évente tizennégyezer vendéget szállított külföldre. Ez volt az egyik első utazási társaság, amely sívonatokat indított az Egyesült Királyságból a téli üdülőhelyekre, és 1950-ben bevezette a diszkóautó (vagy „táncoló autó”, ahogyan akkoriban nevezték, mert a diszkót még nem találták fel) koncepcióját. Emellett az elsők között kezdett el vendégeket szállítani az Alpokba propellerhajtású DC3-asokkal. 

1962-ben, két évvel a 60. születésnapja előtt Walter Ingham eladta vállalatát a Hotelplan láncnak, és Elba szigetére vonult vissza, hogy élete hátralevő részében másik szerelmének, a vitorlázásnak szentelje magát, öröksége azonban örökké él.