„45 fokos terepen, egy keskeny kuloárban kapott el egy lavina”

A sípályák lágy és puha biztonságában ritkán látunk olyan fura szerzeteket, akik sítalpakon caplatnak felfelé a hegyre, majd a két lécet összecsatolva snowboarddá alakítják a szerkezetet, és lesiklanak. A splitboard a freeride-osok eszköze, Matúšnak pedig állandó belépő a kánaánba.

Síről deszkára

Matúš egy szlovákiai kisvárosban nőtt fel. Még csak óvodás volt, amikor a szülei a hozzájuk közeli Fačkovské sedlo síterepen lécet csatoltak a lábára. Snowboardon először kilenc évesen állt, és hamar megszerette, főleg a mélyhavazás és a porhóban csúszás miatt. „Friss porhóban boarddal csúszni csodálatos. Más érzés a síeléshez képest” – mondja, és hozzáteszi, hogy a splitboard ehhez képest is új világot nyitott.

A Magas-Tátrában 2014-ben járt először úgy, hogy hótalppal a lábán, és snowboarddal a hátán baktatott felfelé. 2017-ben vette meg élete első splitboardját, amiről már előtte hallott. Emlékei szerint a reakció egyszerű volt: „Váó, ez micsoda?”, tette fel a kérdést, és rögtön tudta, hogy kell neki egy ilyen. A splitboard megoldotta a freeride egyik örök problémáját, magyarán a feljutást. Ha nincs pénz helisíre, valahogy fel kell érni a csúcsra, a deszka kényelmetlen cipelését viszont kiváltja a splitboard.

Fotó: Matúš Bušík

Biztonságos?

Ami két darabból áll, az szétesik, gondolnánk, a de splitboardra ez általában nem igaz. Matúš deszkáját (léceit) a snowboard-kötéssel, és további hat fix további ponton rögzítik egymáshoz.

Hegynek felfelé persze vannak egyéb szabályok is: a két léc aljára csúszásgátlót rögzítenek, és sífutó-kötést illesztenek rá. „Jó kötéssel a nagyon meredek terepeken is könnyedén lehet felfelé menni, mivel a sarkad el tudod emelni rendesen a léctől – mondja, és rögtön leszögezi, hogy élvezi a hegymenetet. – Ha a leggyönyörűbb, legmeredekebb terepeken akarsz csúszni, akkor fel kell oda túráznod. Ez alól nincs kibúvó.”

Hegymenetben megy a duma, hangos a nevetés, a társaság saját, kényelmes tempóban halad. Matúš szerint ez az élmény hamar behúzza az embert. „A feleségemmel, Miriamával egy síközpontban ismerkedtem meg, ráadásul Valentin-napon – meséli. – Aznap jöttem le először a Lomnici-csúcsról, ő a pályákon síelt. Korábban utált mászni és túrázni is, de kipróbálta, két-három évvel később pedig már azt mondta, hogy csakis sítúrázni akar. Nincs több síközpont, nincs több sílift, csak a túrasí.”

Legalitásban a lavinában

A splitboard és a freeride alfája és omegája a gondos tervezés. Matúš és társai a magas hegységeket veszik célba: a civilizáció távol, sílift nincs, ratrak sosem járt az útjukon, hüttét pedig telepíteni is képtelenség lenne a területre – amúgy is csődbe menne.

A túrák során fő cél a Tátra: a terep ismert, a jogszabályok miatt már nem kattan a bilincs a maszek síalpinisták kezén. „Az olaszoknál más szabályok vannak, hegyi vezető nélkül nem lehet csak úgy rábökni egy csúcsra, és megindulni felé” – mondja, és kiemeli, hogy az eleve kedvencnek számító osztrák Alpokban ennél megengedőbb a rendszer, egyes helyeken egyedül is meg lehet indulni felfelé.

Fotó: Matúš Bušík

Az útvonaltervezés ennek a sportnak a legbonyolultabb játszmája. Matúš szerint a helyismeret eleve nem árt, de ezen túl: napokkal előre kell figyelni az időjárást, tudni kell a szélről, a friss hóról, a hőmérsékletről – másképp el sem szabad indulni.

A balesetek persze így is szinte elkerülhetetlenek: volt már szemtanúja és elszenvedője is rizikós helyzeteknek. Egyszer egy barátjával túrázott, amikor két cseh lavinát indított el a Tátrában, az egyiküket pedig teljesen betemette a hógörgeteg. „Öt perc alatt ástuk ki a fejét, hogy szabadon lélegezhessen” – meséli. Pár héttel később egy haverját temette be egy lavina, ő viszont szerencsés volt: még ha nehezen is, de ki tudta ásni magát a hó alól.

A szórásból persze Matúš sem maradt ki, ez a sport már csak ilyen. „Egy nagyon meredek, körülbelül 45 fokos terepen, egy nagyon keskeny kuloárban kapott el egy lavina. Mintegy 250 métert vitt magával a hó, de szerencsém volt. Lentebb már sok hely volt, a lavina szétoszlott, így a tetején tudtam maradni, és megúsztam a balesetet.”

Egyedül nem megy

Matúš hobbijának egyik legfontosabb szabálya, hogy 4-es vagy 5-ös fokozatú lavinaveszély esetén nem mennek fel a hegyre, inkább az erdőben maradnak, ahol a csendesebb szél miatt csekély a lavinaveszély. A kettes számú szabály, hogy egyedül nem vág neki a hegynek: mindig barátokkal, csapatban túráznak. „Két éve megismertem egy nagyon erős splitboarder srácot, azóta párban is megyünk. Csúsztunk már a Lomnici-csúcsról, ami a sok kuloár miatt technikailag bonyolult.” Kezdő freeride-osnak nem is tanácsolná, nekik annyit mond, hogy először a kiépített pályarendszereken váljanak magabiztossá, majd annak közelében merészkedjenek be a vadonba. „A friss, mély és jeges hóban nagyon jó technikád kell legyen, és magabiztos kell maradj minden körülmény között – vallja, és hozzáteszi, hogy szerinte a magyarok körében is kedvelt Jasná remek gyakorlóhely. – Van pár meredek kuloár, kezdésnek jó.”

Távlati csúcsok

Matúš a Tátrában otthonosan mozog, az Alpokban már kevésbé, pedig ott is akad hegy, amit megjárt már kétszer-háromszor: túrázott-csúszott már a francia, az olasz és az osztrák Alpokban, illetve – európai szemmel nézve – egzotikus terepen is. „Indiában, Kasmírban, a Himalájában. A síközpontot Gulmargnak hívták, két hetet voltam 2016-ban. Splitboard nem volt nálam, maradt a kiépített terepen síelés.” A Himalájában síelni nem drága, csak odajutni macerás és költséges, ott lenni olcsó. Matúš azt mondja, az ételek csodásak, a liftek viszont elavultak.

Távolabbi úticélok közt most a szenzációs porhaváról ismert japán szigetre, Hokkaidóra akar eljutni a feleségével, de akad még pár bakancslistás hegy(ség) Chilében, Argentínában, Alaszkában és Kanadában is. Azt mondja, Hokkaidó azért jó célpont, mert ott alig van szél, sokszor csak csendes hó hull a nagy hidegben, így gyönyörű hólepel fed be mindent. Szél nélkül pedig – miként azt már említettük – a lavinaveszély is csekély.