“Ebben a szakmában nincs nyugdíjba vonulás” – Tihanyi Zsolt síoktató és obertauerni “magyar nagykövet”

Mikor kezdtél síelni? 

Gyerekként. Műanyag lécen a kertben, és a 11-es busz végállomásánál az erdőben, ahol volt egy úgynevezett sí- és szánkópálya. 1978-ról, tehát hat éves korom környékéről beszélünk. Nagyon sok gyerek síelt akkoriban, de nem voltak jó felszerelések és ruhák. Abban síeltem, amiben az óvodában meg az iskolában a homokozóban játszottam. Sílécből és sícipőből sem volt nagy választék, azt hordtam, amit a szüleim szereztek.

Nem tűnik nagy élménynek.

Nem, és nem is igazán szerettem síelni, de nem volt mese, ment a család. A magyar és csehszlovák sípályákon nevelkedtünk. Buckás, kijegesedett pályák, él nélküli lécek, pár számmal kisebb vagy nagyobb cipő. Küzdelem volt az egész. Egyszer eljött velünk édesanyám egy munkatársa, egy svájci csóka. Iszonyatosan jól síelt, és mutogatta, hogy mit próbáljak, hogy mozogjak, és egyszer-kétszer nekem is összejött, hogy összezárt lábbal csóváltam lefelé a Majova-völgyben. Sokat jártunk a Mátrába és a Pilisbe is gyerekversenyekre, de akkor a versenyzés természetes volt, ez nem arról szólt, hogy profi karriert építsünk.

Mégis egyesületi síelő lettél. Volt arról szó, hogy profi legyél?

6-7 éves koromban kezdtem az OSC-ben, gyerekként sok házi és nagyobb versenyen vettem részt. Képbe jött a tenisz, telente volt síelés, gyűjtöttem a lábamba a kilométereket rendesen, és folyton lestem, hogy kitől mit tudok eltanulni. A nyolcvanas évek végén a Külker SC-hez kerültem, de a családnak nem fért bele a versenyzés és az edzőtáborok finanszírozása, így elég gyorsan kimaradtam. A gimnáziumi éveim vége felé a sítáborokban kezdtem el tanítani, akkor még inkább ösztönösen mint szakmai tudatossággal. Rásóztam magam a tornatanárra, hogy jól tudok síelni.

Elhitte?

El, de ez akkoriban ez nagyjából úgy ment, hogy az volt a síoktató, aki jobb volt a másiknál. Mondjuk állt valaki a Normafa tetején, közölte, hogy így kell, mutatom, majd lerongyolt, mi pedig néztünk és mentünk utána, majd felkaptattunk a hegyre. Később, viszonylag fiatalon utazási irodákkal jártam az Alpok síterepeit, hol csoportkisérő síoktatóként, máskor telepített síoktatóként töltöttem több időt egy-egy helyen.

Milyen érzés volt először osztrák lejtőn síelni a csehszlovák állapotok körültekintő feltérképezése után? A kezelt pályák élménye változtatott a síeléshez való hozzáállásodon és szenvedélyeden? 

Tán tizenhat évesen voltam először Ausztriában egy kisebb síterepen. Minden reggel kezelt pálya várt, nem volt különösebb sorbanállás. Fel is merült bennem, hogy ha ez sípálya, akkor eddig min síeltünk, illetve fordítva. De félreértés ne essék: hatalmas élményeket és rutint szereztünk a csehszlovák pályákon, semmiért nem adnám azokat az éveket. Pár éve egy csoporttal visszatértem  a Tátrába, és hatalmas nosztalgiával kerestem az ismerős kanyarokat – de már a kezelt pályákon.

A szörfözés mikor jött képbe?

Gyerekként jártuk a tavakat hétvégente, és ha nem volt nagyon nagy szél, akkor próbálkoztam én is a családi deszkán. Felnőtt cucc volt, hatalmas. Emlékszem, először egy bambusz árbócunk volt és egy jó hasas vitorla, megküzdöttem minden egyes folyamcentiméterért. 2005-ben Ausztriában, az első téli szezonom után kint maradtam nyárra is dolgozni, és gyakoroltam a vízi sportokat. Jött egy néhány éves nyári kitérő a Garda-tónál, és meg is szereztem a windsurf- és a vitorlás oktatói papíromat.

Hol volt az a pont, és miért döntöttél úgy, hogy síoktató leszel?

Visszatérek kamaszkorba: a síversenyzői pályafutásomat tizenhat évesen zártam le, de a sport szeretete bennem maradt. Nem volt kérdés, hogy a síoktatás irányba indulnék, amiben benne volt az is, hogy tudtam, nagy bulik vannak. Nyilván hozzátett, hogy korábban én is sok segítséget és tippet kaptam, viszonylag jól megtanultam síelni, és a tudást szívesen át is adtam volna. 1993-ban egy utazási iroda hirdetett tábort leendő oktatóknak. Magyar síoktató legendáktól, például Harangvölgyi Andrástól  tanultunk, esténként előadások voltak és szituációs gyakorlatokkal tanultuk, hogyan lehet a vendégnek segíteni a vakációjuk alatt. Úgy alakult, hogy egyből kaptam munkát az irodánál. Eleinte kisebb buszos utakon voltam kísérő síoktató, majd hosszabb utazásokon is részt vettem. Pár évvel később lettem telepített síoktató, 1996 és 2005 között Tarvisióban és Sella Neveán dolgoztam.

Ott lettél Don Giulio?

Ott. És ha arra járok, a mai napig úgy hívnak a régi ismerősök.

Amikor levizsgáztál, hogy nézett ki a tanfolyam? Illetve: neked a magyar és az osztrák papírod is megvan?

Egy szerelmi csalódás és a sikertelen magyar síoktatói vizsga után 2005-ben kimentem dolgozni a karintiai Bad Kleinkirchheimbe. A munkának feltétele volt, hogy meglegyen az osztrák síoktatói vizsgám. Az első lépcső nem volt egyszerű, mert ugyan technikailag erősebb voltam a belépő szintnél, de minden németül volt. Szótáraztam a szakszavakat az esti bulik mellett és után. A következő két évben megcsináltam a második és a harmadik modult, illetve a snowboard vizsgát is, így tartományi hósport-oktató lettem. Fontos megjegyezni, hogy a harmadik modul felett egy szint van, amit azoktól kérnek, akik síiskolát akarnak nyitni vagy vezetni. Ezt a vizsgámat honosítottam, így a magyar papírom is megvan az SMSZ-nél. Több magyar és osztrák síoktató szervezetnél vagyok tag.

Bad Kleinkirchheim leghíresebb síelője a világ- olimpiai bajnok Franz Klammer, ott még egy pályát is elneveztek róla. Síeltél a társaságában, vagy ő amolyan megközelíthetetlen alak? 

Síeltem vele, és ott a mai napig tartanak olyan sínapokat, ahol vele lehet csúszkálni, és hallgatni a történeteit. Amikor először dolgoztam Bad Kleinkircheimben, az egyik nap végén bementem a hüttébe, és megpillantottam Klammert a bárpultnál. Megremegett a térdem, de később gyakran találkoztunk, és közvetlen lett a viszonyunk. Olaszországban is volt sztár a pályán, sokször jött oda edzeni Tomba la Bomba, vagyis Alberto Tomba, aki a 80-as évek végének, az 1990-es évek elejének egyik bajnoka. Többször találkoztunk.

Van kedvenc síelőd?

Régóta nincsen, de a bravúros megoldásaik vagy újításaik miatt több síelőt is inspirálónak találok. Ingemar Stenmark azért örök favorit.

Fotó: Előd László

Tehát: dolgoztál Szlovákiában, Olaszországban, Ausztriában. Sella Nevea és Bad Kleinkirchheim után hogyhogy Obertauernben ragadtál? Miért kötődsz oda?

Obertauernbe azért mentem át, mert ez az egyik leginkább hóbiztos terep Ausztriában. Gleccsere ugyan nincs, mégis május elejéig tart a szezon. Az elmúlt tizenöt év alatt nagyon sok visszatérő vendégem lett Magyarországról és más országokból is. Nagyon jó együttműködésben dolgozom az osztrák síiskola vezetőjével, így a magyar vendégek beosztásában teljesen szabad kezet kapok.

Gyerekeket vagy felnőtteket oktatsz szívesebben?

Igazából mindenkit: kicsit, nagyot, kezdőt, haladót, újrakezdőt, kiváncsiakat, pályaelhagyókat. A kezdőknél nagy élmény látni, ahogy két-három nap alatt ügyesen megtanulnak csúszni, kanyarodni, liftezni, illetve elkezdik megtanulni a síelés kultúráját és mozgáskultúráját, megtanulják a síkreszt – utóbbi miatt is fontos a síelést oktatóval megtanulni. A haladó tanulóknál vannak kihívások, néha vissza kell menni egészen az alapokig, hogy újraépíthessük a házat. Nagy kihívás ez mindenkinek, de hatalmas boldogság látni a csillogó szemeket, amikor könnyebbé válik egy mozdulat és kevésbé fáradnak el a nap végére. Jól megtalálom a közös hangot kicsivel és naggyal, általában bizalmi viszony épül ki. Sok a visszatérő vendégem, és bizony sokan tovább is ajánlanak.

Türelmes ember vagy, vagy a síoktatás tett türelmessé?

Ebben a hivatásban nincs helye a türelmetlenségnek, sőt kifejezetten türelemre nevel. A vendég az, aki többnyire türelmetlen, de vele kell megértetnem, hogy ez nem viszi előre. Nehéz ügy, mert eljönnek pár napra síelni, és két óra után azt hiszik, hogy megehetik az egész hegyet. Néha reménykedek, hogy nem próbálják meg, visszajönnek és folytatják a tanulást.

Előfordult-e olyan, hogy komolyabb sérülést szenvedett egy tanítványod, illetve: neked volt-e komolyabb síbaleseted?

Nálam oktatás alatt tanítvány nem szenvedett komolyabb sérülést, Nekem sok apróbb sérülés mellett hét évvel ezelőtt elszakadt a keresztszalagom, de kimozogtam műtét nélkül. Sok erősítés és gyógytorna áll a térdem mögött, most rendben vagyok.

El tudod képzelni, hogy síoktatóként vonulj nyugdíjba?

Igen, de ebben a szakmában nincs nyugdíjba vonulás. Tudni kell, meddig ér a takaró.

Hogy áll a családod a hivatásodhoz? Elvégre: az év egy szakaszában hónapokig nem vagy otthon.

Úgy ismerkedtünk meg a feleségemmel, hogy már ez volt a hivatásom. Alapvetően többet vagyok otthon, mint távol, és amikor otthon vagyok, akkor 100 százalékban, mert a munkámat nagyrészt külföldön végzem.

Van egy tizenkét éves lányotok, Blanka mozgási nehézségekkel küzd. Oktatod?

Persze, nyolcéves kora óta. Síoktatói pályafutásom alatt többször volt lehetőségem fogyatékkal élőkkel is foglalkozni. Autista, értelmi fogyatékos, gyengénlátó vendégeimmel ismertettem meg a sísport azon oldalát, mely a körülményekhez képest a legnagyobb komfortot jelentheti és egyben élvezetet nyújt számukra. Nagy kihívás, de csodaszép feladat. Krakler Kata kezdeményezése tavaly jutott tudomásomra, és voltam is fent a Normafán, segítettem a beülős síelőknek.

Fázós vagy?

Egyre inkább, vagy tán úgy mondanám: máshogy viselem a hideget. Rétegesen öltözködöm.